Sant Kirpal Singh Ji életrajza

Kirpal Singh 1894. február 6-án született a Pandzsáb állambeli Sayyad Kasranban. Egész életében Istent kereste, és így sok szufihoz, jógihoz és misztikushoz eljutott, de senkit nem fogadott el gurujának addig, amíg közvetlenül meg nem győződött az illető alkalmasságáról. 1917-ben meghallgatást nyert az imája: Isten megjelent neki belül. Meditációjában egy szakállas férfi fényalakját látta. 1924-ben, amikor a Beas folyónál járt, egy közeli ashramba is elment, és ott Baba Sawan Singh Ji személyében fizikai szinten is találkozott ugyanazzal a fényalakkal, amelyet meditációban már hét éve látott. Másnap megkapta a beavatást, és élete további részét a Surat Shabd Jóga, a Baba Sawan Singh által tanított szellemi módszer gyakorlásának szentelte.

Fiatalon megnősült, három gyermeke volt. Az indiai kormány polgári tisztviselőjeként dolgozott, ebből tartotta el önmagát és családját. Hivatalában elérte a legmagasabb rangot, amely egy benszülött számára Indiában nyitva állt. 1947-ig dolgozott ott; indiai beosztottai és angol felettesei egyaránt szerették.

Huszonnégy évig ült Mestere lábánál, és nagyon gyorsan haladt előre belül. A harmincas évek elején Baba Sawan Singh már őt nevezte meg, amikor megkérdezték, hogy vannak-e fejlett tanítványai; az évtized végén felkérték, hogy írja meg a Gurmat Siddhantot, a pandzsábi nyelvű spirituális irodalom kétkötetes alapművét. A könyv, Kirpal Singh kérésére, Sawan Singh neve alatt jelent meg. 1939-ben Mestere megkérte, hogy avasson be 250 embert a szokásos havi beavatás alkalmával. Sawan Singh tanítványai közül még senkit sem ért ilyen megtiszteltetés. Ez egyben egy hagyományos gesztus, amellyel egy Mester bemutathatja az utódját. A harmincas és negyvenes években Kirpal Singh rendszeresen tartott satsangot Lahore-ban és Amritsar-ban, és gyakran, Mestere mellett ülve, nyilvános eszmecserét folytattak. Ahogy ő szokta mondani: "Beszélgettem a Mesteremmel, az emberek pedig élvezték!" 1948. április 2-án éppen satsangot tartott a Mester beasi ashramjában, amelynek Dera Baba Jaimal Singh a neve, amikor híre jött, hogy Baba Sawan Singh meghalt. Előző nap kapta meg a szellemi erőt a szemeken keresztül, amely igazolja és lehetővé teszi a folytonosságot az emberi pólusok között. Mestere már korábban, 1947. október 12-én elmondta neki, hogy ő lesz az utódja. Akkor ő könyörgött Sawan Singh-nek, hogy kívánjon bármit, csak maradjon fizikai alakjában, de ez a kérése nem teljesült, és Sawan eltávozott. Kirpal Singh nehéz szívvel elment a Himalájára, Rishikesh-be három másik tanítvánnyal együtt, és a következő öt hónapot szinte folyamatos samadhiban, Istenben való elmerülésben töltötte.

Ebben az időben a sadhuk hagyományos életvitelét folytatta: nem hordott turbánt, haját (amelyet szikh szokás szerint sosem vágott le) szabadon hagyta és egyszerű fehér dhotit viselt. Ekkoriban történt, hogy találkozott az akkor már kilencvenes éveiben járó Maharishi Raghuvacharyával, aki közeli barátja és tanítványa lett. A Maharishi, aki a pranayam-ot és hasonlókat magába foglaló Ashtang jóga buzgó gyakorlása révén eljutott az asztrál síkra, azonnal felismerte, hogy egy nagy lélekkel van dolga. Felkelt tanítványai köréből, ahol addig ült, és mélyen meghajolt Kirpal Singh előtt - ez jól mutatja mindkettőjük nagyságát. Kirpal Singh a maga részéről mindig tisztelettel és hódolattal viseltetett Raghuvacharya iránt, noha ez utóbbi nyíltan hangoztatta mindenki előtt, hogy Kirpal a mestere. Raghuvacharya 1971-ben, 115 éves korában halt meg. Egy személyben volt szanszkrit tudós és nagy jógi, és két ilyen nagyságot együtt látni óriási élményt jelentett.

Végül, miután kiürítette a szellemi mámor kelyhét, és eggyé vált Atyjával, parancsot kapott belül: "Menj vissza a világba, és hozd vissza hozzám gyermekeimet!" Visszatérve egy új, független Indiába, még kábultan a sokktól, amelyet Pakisztán kiválása és az ezzel járó rengeteg szenvedés okozott, egyenesen Delhibe ment, a pandzsábi menekültek központjába, és ott kezdte el a munkáját. 1951-re létrehozta a Sawan Ashramot a külvárosban. Satsangjait ötezer vagy még több lélek látogatta. Munkája egyre nagyobb méreteket öltött; 1955-ben, első külföldi útján, több hónapot töltött az Egyesült Államokban és Európában. Először történt meg, hogy ilyen formátumú Szent nyugatra jött, és hogy a Surat Shabd Jóga hiteles Mestere magyarázta el a tanítást. A keleti filozófiák és szellemi gyakorlatok mélységének és igazságának felismerése, amely manapság annyira elterjedt, 1955-ben éppen csak elkezdődött. Ő teljesen egyszerűen és világosan mutatta be ezeket a mély gondolatokat olyan hallgatóság előtt, akik szinte semmit sem tudtak a keleti filozófiáról. Útjának eredményeképpen nyugatiak százai kaptak beavatást és kezdtek el a Sant Mat útján járni. A tanítványok között kis közösségek alakultak, és képviselők kaptak engedélyt, hogy a Mester távollétében átadhassák a beavatási instrukciókat az új keresőknek (előzetes jóváhagyás alapján). A beavatottak száma folyamatosan nőtt.

Indiában a munka egyre nagyobb méreteket öltött, és ugyanígy a Mester iránti tisztelet is. Mint szent ember, aki aszerint él, amit prédikál és amit a szentírások mondanak, egyre ismertebbé vált. 1957-ben megválasztották a Vallások Világszövetsége első elnökévé. Ezt a posztot 1971-ig töltötte be; ekkor lemondott, négy vallási világkonferencia után, mivel láthatóvá vált, hogy ebben az irányban semmi többet nem lehet elérni. 1962-ben spirituális és humanitárius munkájáért tagjai sorába emelte a Máltai Lovagrend; ő az első nem keresztény a történelem során, aki ebben a kitüntetésben részesült. Ebből az alkalomból Nehru miniszterelnök is hívatta, hogy személyesen gratuláljon neki. Hosszan beszélgettek, és ezzel nem hivatalos, baráti kapcsolat kezdődött a Mester és a miniszterelnök között. (A Mester a későbbi miniszterelnököket, Shastrit és Indira Gandhit is segítette tanácsokkal, ők pedig viszonzásképpen részt vettek a Mester által vezetett különféle konferenciákon.)

1963-ban volt a második világkörüli útja. Ekkor, mint a Vallások Világszövetségének elnöke, világi és vallási vezetőkkel tárgyalt, és elvitte a szeretet gyógyító evangéliumát a gyakorlati politika igencsak tövises világába. Találkozott VI. Pál pápával, a Görögkeleti Egyház pátriárkájával, valamint európai uralkodócsaládok és politikai szervezetek különböző rangú tagjaival, és mindannyiuknak bemutatta az emberiség egységének eszméjét. Ezzel a munkájával párhuzamosan folytatta a beavatásokat a Sant Mat ösvényén.

Ahogy nyugaton a munka szélesedett, az igazság egyre több keresőjében született meg a vágy, hogy Indiába menjen és a Mester lábához üljön. Az első, aki Sawan Ashramba utazott, Rusel Jaque volt 1959-ben. Hat hónapos ottlétéről szóló beszámolója (Gurudev: a könyörület Ura) másokat is felbátorított, hogy a saját szemükkel lássanak mindent. Megtették; kezdetben csak néhányan, majd egyre többen, és a 70-es évek elején már szinte mindig volt az Ashramban 40-50 nyugati, akik 3 hét és 6 hónap közötti ideig tartózkodtak ott. Az utolsó évben ez a szám megugrott, mert a Mester, tudva, hogy el fog távozni, kitárta a kapukat, és általános meghívót küldött a nem indiai tanítványoknak az 1974. februári Emberiség Egysége Világkonferenciára.

Kirpal Singh sokoldalú munkásságának egyik utolsó része volt Manav Kendra vagyis Ember Központ felépítése a Himalája lábánál fekvő Dehra Dunban. A tervek szerint öt ilyen központ épült volna Indiában: egy-egy északon, délen, keleten és nyugaton és egy az ország közepében. A központokat úgy tervezték, hogy önellátóak legyenek, és példával szolgáljanak a közelükben élő földműveseknek, együtt alkalmazva az indiai hagyományokat a modern tudományos eredményekkel. Minden központhoz tartozott volna egy ingyenes kórház és általános iskola, egy otthon időseknek, nyelvtanulási lehetőségek és egy összehasonlító vallástudományi szakkönyvtár, gyűjtökőrébe beleértve az ezoterikus tanításokat és az emberré válás programját, ami az egésznek a lényege. 1970-ben és 1971-ben a Mester személyesen napi tizenkét órát dolgozott Manav Kendra építésén és működtetésén.

1972. augusztus 26-án a Mester megkezdte harmadik és utolsó világkörüli útját. Többezres tömegek köszöntötték, nagyrészt fiatalok, akik az előző pár évben kaptak beavatást. Noha teste már a hanyatlás jeleit mutatta, és különleges életereje és állóképessége visszaesett, mégis napi 14-15 órát dolgozott, számtalan beszédet tartott, több ezer emberrel találkozott személyes beszélgetéseken, és több mint kétezer új tanítványt avatott be, mire a körút véget ért.

Sant Kirpal Singh küldetésének utolsó csúcspontja az Ember Egysége Konferencia volt, halála előtt hét hónappal. A konferencián kétezer küldött vett részt - vallási és politikai vezetők Indiából és a világ minden tájáról - és körülbelül ötvenezer néző. Az egység érdekében tett utolsó nagy erőfeszítés színhelye a Hardwari Kumbha Mele volt, ahol 1974. április 2-án nagy számú sadhu és szent gyűlt össze a Nemzeti Egység Konferenciáján, hogy közösen dolgozzanak a vallási viszályok megszüntetéséért és az indiai szegények helyzetének javításáért. Ez volt az első ismert eset India vallási történetében, hogy valaki képes volt rávenni a hagyományosan független sadhukat, hogy összefogjanak a közjó érdekében. Ahogy a Mester később mondta: "Nagyon nehéz volt egy asztalhoz ültetni őket".

Július végén, a saját Mestere tiszteletére tartott nagy Bhandarán adott utoljára beavatást. Több, mint ezer keresőnek adta át a Naamot. Néhány nappal később, augusztus 1-jén, beszédet tartott az indiai Parlamentben a képviselők kérésére. Először fordult elő, hogy egy szellemi vezető erre felkérést kapott. Három héttel később (rövid betegség után, amely alatt, az egyre növekvő fájdalom ellenére, továbbra is szeretetet, kegyelmet és szellemi bátorítást sugárzott az ott lévő néhány nyugati tanítványra) teljes tudatosságban kilépett a testéből. Utolsó szavait a tanítványai iránti szeretet és velük vakó törődés hatotta át. Élete ékes bizonyíték arra, hogy a próféták kora nem járt le; hogy még mindig lehetséges, hogy egy emberi lény megtalálja Istent és válaszoljon az Ő akaratára.

(A fenti rövid életrajz eredetije Russell Perkins előszava a The Light of Kirpal [Kirpal fénye] c. könyvhöz.)