A szeretet nem kér jutalmat

Kérdés: Mester, amikor egy tanítvány megpróbál befelé lépni, hogy meglássa a Mester Alakját a meditációjában, viszont nem láthatja a Mestert belül, csak a hangot tudja hallani, és a szemközpontra koncentrál, akkor jót tesz az a tanítványnak, hogyha megpróbálja vizualizálni a Mester Alakját belül? Vagy várjon, amíg a Mester úgy érzi, hogy eléggé haladott az illető ahhoz, hogy megmutassa Önmagát az illetőben belül?

A Mester válasza: Nagyon jó a kérdés, és nagyon üdvös hatású az összes satsangi számára. Az első dolog az, hogyha erőfeszítést tesztek, akkor a szeretet önmagától megteremtődik bennetek. Hogyha szeretettel törekedtek, akkor a szeretetetek a Mester szeretetét vonzza magához, és a Mester iránti szeretet megnyilvánul bennetek. Hogyha szeretettel végeztek egy erőkifejtést, akkor megfeledkeztek az időről vagy az erőfeszítés mértékéről, mert a szeretet nem kér jutalmat. A szeretet csak annyit tud, hogy elvégzi a munkát. Tehát hogyha szeretettel törekedtek valamire, akkor arra sem gondoltok, hogy mit kellene kapnotok az erőfeszítésetekért, mert a szeretet olyan valami, ami nem ismer határokat. Olyan mint egy időszakos folyó. Amikor létrejön egy ilyen időszakos folyó, akkor az áradás ebben a folyóban olyan nagy, hogy nem ismeri fel a folyó, hogy milyen úton kellene lefolynia, hanem csak egyszerűen folyik. Hasonlóképpen, hogyha a Mester iránti szeretet megnyilvánult benned, akkor az nem ismer határokat, csak történik, anélkül, hogy bármilyen viszonzást kérne, és anélkül, hogy az ember oda tudna figyelni az időre, vagy az erőfeszítés mértékére, amit kifejt.

A szeretet ilyen erő. A szeretetben akkora a vonzás, hogyha világi szinten szerettek valakit, akkor is csak emlékeznetek kell arra a személyre, és abban a pillanatban az illető személy alakja magától megjelenik Bennetek, akár alacsony az illető, vagy magas, akár fekete, vagy fehér. Mindegy hogy néz ki, ha szeretettel emlékeztek rá, akkor elkezditek látni az alakját a bensőtökben.

A Shabd vagyis az Ige, mindenhol jelen van és az valóban úgy van, hogy Ő a hangya kiáltását hamarabb meghallja, mint az elefánt kiáltását. Mindig válaszol a kérésünkre, csak nem vagyunk képesek a válaszát meghallani, mert eddig még nem értük el azt a pontot, ahol képesek lennénk meghallgatni a válaszát.

Sawan Singh Mester nagyon nagy nyomatékot helyezett arra, hogy a Mester Alakját vizualizáljuk, ugyanakkor Kirpal Singh Mester ennek nem szentelt figyelmet. Minden Szentnek meg van a maga módszere arra, hogy elmagyarázzon dolgokat, és mindegyiknek meg van a saját módszere arra, hogyan végeztessenek el dolgokat a tanítványaikkal. Gyakran szokták mondani, hogy el kell hagynunk a test kilenc nyílását, miközben a Simrant végezzük. Amikor a Simrant végezve a figyelmünket, vagyis a lelkünket a szemközpontba visszük, akkor szükséges, hogy a Mester Alakján való kontemplációt, vagyis a Dhyant végezzük. Amikor a szemközpontba jövünk, akkor szükségünk van valamire, ami ott tart bennünket, és hogyha még nem fejlődött ki bennünk a Mesteren való szemlélődés, vagyis a Mester kontemplációja, akkor a lelkünk nem marad ott. Leereszkedik onnan, és máshova megy a lelkünk.

Ezért nagyon fontos, hogy kifejlesszük magunkban a Dhyant, vagyis a kontemplációt, még mielőtt eljutnánk a szemközpontba. Ez a kontempláció, vagy a Mester Alakjára való emlékezés, könnyedén gyakorolható vagy fejleszthető, mielőtt leülnénk meditálni, úgy például, mint amikor ülünk a Satsangon a Mester jelenlétében és Őrá nézünk. És akkor is, amikor napközben végezzük a Simrant, miközben beszélgetünk, sétálunk, vagy egyéb dolgot csinálunk, akkor is a Mester Alakjára kell emlékeznünk. Ily módon kifejleszthetjük az emlékezés gyakorlását, vagyis a Mester alakjára való koncentrációt.

Ha már kifejlesztettük a Mester Alakjára való emlékezés szokását, - amikor a Simran végzése által elérkezünk a szemközpontba -, akkor nem kell tovább ott ülnünk úgy, hogy a Mester Alakját próbáljuk vizualizálni vagyis megjeleníteni magunkban, mert addigra már kifejlesztettük magunkban a Dhyan, vagyis a Mester Alakjára való kontempláció szokását. Akkor a lelkünk nem fog leesni onnan, mert a lelkünknek rögtön ott lesz a Mester Alakja. De hogyha napközben nem emlékezünk a Mester Alakjára, és ha nem gondolunk állandóan a Mester Alakjára a Simrant végzésekor, vagyis más szavakkal, ha nem fejlesztettük ki magunkban a Mester kontemplációját, csak akkor kell meditációban ülve megpróbálni a Mester Alakját vizualizálni, és akkor kell megpróbálnunk kifejleszteni a Mester Alakjára való kontemplációt.

Elmondom Nektek, hogy mit láttam a saját szememmel. Sawan Singh Mester nagyon sokszor úgy árasztotta ki a kegyelmét a tanítványaira, hogy szétosztotta a kedvesek között a csapátikat. Nagyon sok kedvest láttam, akik úgy vették kezükbe a csapátit, amit Sawan Singh Mester adott nekik, hogy miközben átvették a csapátit Sawan Singh Mestertől, a figyelmük mindig a Mester homlokán volt. Erről mondja a bhajanok egyike: "Óh szeretett Sawan, sok szépséges alakot láttam, de ezek közül az alakok közül egyik sem lakozott a szememben. Ó, szeretett Sawan, a Te Alakod az egyetlen, amit a szememben őrzök."

Ezt a saját szemeimmel láttam, és magam is ezt gyakoroltam. Amikor Sawan Singh Mester Satsangot tartott a kedveseknek, akkor az ő figyelmük annyira rögzült, hogy még ha valami zaj is volt a háttérben, vagy zavaró körülmény, akkor sem néztek soha hátra, és nem figyeltek a zavarokra. A figyelmük állandóan Sawan Singh Mesterre irányult. Annyira Sawan Singh Mesterre figyeltek, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy melyik pathi énekel. Még akkor is, amikor Sawan Singh Mester valakihez beszélt, akkor is a figyelmük mindig Sawan Singh Mesterre irányult, és egyáltalán nem figyeltek arra a személyre, akihez beszélt. Általában Satsang után a kedvesek nem beszélgettek egymással. Csendben hazamentek, vagy leültek még ott, hogy több simrant végezzenek, vagy megpróbálták gyakorolni a Mester szépséges formájára való emlékezést. Láthatjátok, hogy azok, akik a Mester Alakján történő sok kontemplációt kifejlesztették magukban, azoknak nem kellett leülni, hogy meditációban, próbálják meg vizualizálni a Mester Alakját. Mert ha ilyen nagyon emlékeztek a Mester Alakjára, akkor állandóan azt érzitek, hogy a Mester kísér benneteket. Ha alusztok, úgy érzitek, hogy veletek alszik, és amikor ébren vagytok, akkor is a szépséges Alakját látjátok magatok előtt. Kedveseim, akinek ilyen sok Dhyanja vagy kontemplációja van a Mester Alakját illetően, annak nincs szüksége arra, hogy a Mester Alakját vizualizálja.

Mi emberek nem értjük, mit mondott Kirpal Mester a Mester Alakjának vizualizálásával kapcsolatban. Amikor azt mondta, hogy nem kell a Mester Alakját vizualizálnunk, az azt jelentette, amit egyébként is szokott mondani, hogy: "Isten az, aki Maga jön hozzád". Ezen Ő azt értette, hogy amikor a Simrant végezzük, amelyet a szeretett Mesterünk adott nekünk, akkor magunktól emlékezünk a Mester Alakjára, aki a Simrant adta.

Kezdetben lehet hogy némi nehézségünk lesz azzal, hogy a Mester Alakját a szemközpontban tartsuk, mert kezdetben előfordul, hogy esetleg a Mester turbánjára emlékezünk, vagy a Mester szemére, vagy a Mester fejének, vagy testének valamelyik részére. Tehát kezdetben néha nehéz a Mester egész Alakjára emlékezni a szemközpontban. De ha folytatjuk a gyakorlást és az emlékezést a Mester Alakjára, és állandóan a Mester Alakján tartjuk a figyelmünket, akkor a gyakorlás tökéletessé teszi az embert. Gyakorlás által alkalmassá válunk bármire, amit csak akarunk. Tehát ha folyamatosan gyakorolunk, akkor fokozatosan elkezdünk a Mester egész Alakjára emlékezni a szemközpontban. Mindeddig nem fejlesztettük ki azt a tulajdonságot magunkban, hogy a szemközpontban nyugodtan maradjunk. Ezért nem emlékezünk állandóan a Mester Alakjára a szemközpontban. De ha elkezdjük ezt gyakorolni, ha elkezdtünk emlékezni a Mester Alakjára, akkor fokonként emlékezni tudunk egész idő alatt az Alakjára a szemközpontban.

Nagyon sok kedves, akik nem rendszeresek a meditációjukat illetően, amikor leülnek meditálni egy időre és elcsendesedik az elméjük, és egy kis békében és boldogságban van részük a meditációban, akkor váratlanul összezavarodnak az ide-oda ugráló figyelmük miatt, hogy vajon a Mester Alakjára emlékezzenek, vagy végezzék a Simrant, vagy inkább próbálják meg a Hangfolyamot hallgatni. Ily módon minden békességet és boldogságot elveszítenek, amelyet meditációban kaptak. Ezért mindig azt mondom, hogy mielőtt leültök meditálni, ismételjétek el a Simrant, hogy tudjatok emlékezni arra, kinek a Simranját végzitek. És amikor végzitek a Simrant és emlékeztek a Mesterre, aki a Simrant adta nektek, akkor annak a Mesternek az Alakja jön el a szemetekbe, és mindig emlékezni fogtok Rá. Guru Nanak Dev Ji Maharaj azt mondta, hogy a Sadhunak, vagyis a bölcsnek az Alakja időtlen, és továbbra is ott marad bennünk, miközben az Őrá való kontemplációt, az Ő Dhyanját végezzük.

Egyszer Kirpal Singh Ji Mester valamilyen szeretetszolgálatot, sevát végzett a szeretett Sawan Singh Mesternek. Masszázst adott neki. Kirpal Singh Mester akkor azt kérdezte Sawan Singh Mestertől: "Mi a különbség a Mester belső és külső formája között?" Sawan Singh elmosolyodott, és azt mondta: "Kirpal Singh, a bensőben ugyanazt az Alakot fogod látni, amit kívül látsz. Az egyetlen különbség az, hogy kívül egy fizikai alak van, belül pedig az isteni Alak, a Shabd Alak". Tehát kedveseim, a Mester a Shabd, amelyik eljött emberi testben.

Guru Arjan Dev Ji Maharaj azt mondta: "Istennek nincs Alakja, Ő tulajdonság nélküli, nincs sziluettje és nincs semmilyen színe. Nincs semmi más formája vagy alakja sem. Nincs fivére. Nincs nővére. Nincsenek szülei. Nincs hozzá hasonló." A kérdés az, hogy hogyan fogjunk fel egy olyan Istent, akinek se alakja, se körvonala nincs? Guru Arjan Dev Ji azt mondja: "Amikor rájövünk, hogy nincs semmilyen alakja vagy körvonala, akkor megpróbáljuk keresni Őt a Védákban, a Shastrákban, és az összes Szentírásban. De minden Szentírás azt mondja, hogy Isten Alak nélküli és hogy Ő az Elpusztíthatatlan. Akkor elszomorodunk, mert arra gondolunk, hogyan tudnánk felfogni valakit, akinek nincs Alakja, aki soha nem született, és aki soha nem hal meg?" És akkor Ő (mármint Guru Arjan Dev) azt mondja: "Elmentünk a Szentekhez és a Szentek azt mondták, Isten olyan valaki, akinek nincsen alakja, nincs semmiféle sajátossága vagy körvonala, nincs színe, de amilyennek leírják a Szentek a Mindenható Isten Alakját, Ő olyan. A Szentek az igazi jógik, akik látták a Mindenható Istent, és ők az egyetlenek, akik láttatni tudják veletek a mindenható Istent. Tehát Guru Arjan Dev Ji Maharaj azt mondta: "Amikor a mindenható Istenre való emlékezést gyakoroljuk a leírások szerint, amelyet a Mesterek és a Szentek adnak nekünk, akik látták Őt, akkor értjük meg, hogy hol van Isten, és hogyan tudjuk Őt elérni."

Tudjátok, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy idejöttünk erre a világra, megvan az a szokásunk, hogy látjuk a formákat és emlékezünk rájuk, továbbá megvan az a szokásunk is, hogy a külső dolgoknak az ismétlését, simranját végezzük. Csak a világi dolgok simranja, vagyis ismétlése és a világi dolgok kontemplációja, vagyis szemlélése miatt jövünk újra és újra ide ebbe a világba. És a Szentek tudják, hogy ahogy a termés is tönkremegy a víz hiánya miatt, és csak akkor eleveníthető meg újra, hogyha elég vízzel látjuk el, hasonlóképpen a lélek is, amelyik belebonyolódott a világ simranjának végzésébe, megszabadítható a világtól, ha a világ simranját elfelejti, és az Isten Simranját végzi. Ezért adják nekünk a Mesterek a Simrant. Odaadják nekünk a Dhyanjukat is, vagyis a kontemplációjukat, mert ez az egyetlen célja a testet öltésüknek. Azért öltötték fel az emberi testet, hogy szemlélődhessünk a testük fölött, hogy a Szépséges Alakjukra emlékezzünk. És azért adják nekünk a Simrant, hogy elfeledhessük a világ simranját, és hogy mindig emlékezhessünk a Mindenható Istenre.

Azok a kedvesek, akik azt mondják, hogy hallják a Hangot, de a Hang nem húzza őket fel, vagy nem látják a Mester Alakját, azok nem eleget gyakorolták a Simrant. Hiányuk van ebben. Hallják ugyan a hangot, de nem figyelnek eléggé arra, hogy végezzék a Simrant. Ha végeznék a Simrant, akkor elhagyván a test kilenc nyílását, amikor a szemközponthoz érkeznek, akkor a látás képessége, amelyet Niratnak hívunk, megnyílna, és a Hang hallásával együtt látnák a belső dolgokat. Nagyon sok kedves csalódottá válik, amikor ugyan képes lesz meghallani a Hangfolyamot, a nagyon jó hangokat, de nem képes meglátni a Mester alakját. Az oka ennek az, hogy az illető kedvesek nagyon nagy erőfeszítést tesznek azért, hogy a Hangfolyamot meghallják, de nem figyelnek arra, hogy elég Simrant végezzenek. Miután hiányuk van Simranban, nem látják a Mester Alakját. De az is helyes, ha hallgatják a Hangfolyamot, mert ez a Mester Hangja, aki belülről hív, de ha az illetők a Simrant is végeznék, akkor a belső szemük is megnyílna, és akkor látnák a Mester Alakját. Mivel nem végeznek elég Simrant, ezért a lelkük nem tud belépni a Shabd tartományába, és emiatt nem vonódnak fel. Ez ugyanolyan, mint az akaratos kígyók helyzete. Tudjátok, hogy vannak olyan kígyók, akik az akaratukkal magukhoz tudják vonzani a zsákmányukat. Ezek a kígyók nagyon nehezek, nem tudnak könnyedén mozogni azért, hogy üldözzék a prédájukat. Így amikor megkívánnak valamilyen teremtményt, akkor ez a teremtmény önmagától vonzódik hozzájuk. Hasonlóképpen, ha elég Simrant végzünk és ha a lelkünk bekerül a Shabd tartományába, akkor maga a Shabd fogja a lelkünket felhúzni.

Nem úgy van ez, ahogy néhány kedves gondolja, hogy ők nem méltóak a Mester kegyelmére, vagy pedig, hogy a Mester nem akarja megadni nekik a kegyelmét, vagy esetleg helytelenül csinálnak dolgokat, vagy ez nem a megfelelő idő még. Ez így nem igaz, Kedveseim, mert amikor erőfeszítést tesztek, a Mester mindig úgy vár rátok, hogy mindkét keze tele van kegyelemmel, amit rátok akar záporozni. De a helyzet az, hogy amikor erőfeszítéseket teszünk, ugyanakkor azt is látnunk kéne, hogy mennyi erőfeszítést teszünk bele a Simran végzésébe. Mert, ha nem végzünk elég Simrant, akkor nem tudunk a Mester tartományába eljutni, és ezért nem látjuk mindazokat a dolgokat, amiket pedig látnunk kellene. Amikor az erőteljes Hang eljön Hozzátok, ugyanakkor, amikor végzitek a Simrant, és amikor felemelkedtek a Simran végzése által, akkor könnyedén megláthatjátok a Mester alakját.

Gyakran mondtam Nektek, hogy a régi időkben a Mesterek először a Simrant adták a tanítványaiknak. Amikor azután a tanítvány fejlődött és tökéletesítette a Simrant, és a Simran tökéletesítése által a Mester Dhyanját, vagy kontemplációját is tökéletesítette, csak akkor, amikor a tanítvány már elérkezett a szemközpontba, elhagyván a kilenc nyílást, akkor adta meg neki a Mester a Shabd tudását. A Shabd az, akinek fel kell húznia a lelket, és a megszabadulás az csakis a Naamban, vagy a Shabdban rejlik. Ezzel a módszerrel az volt a probléma, hogy még mielőtt a tanítvány tökéletesítette volna a Dhyant, vagyis a kontemplációt, vagy ő hagyta el a testét, vagy pedig a Mester hagyta el a testét, aki a Simrant megadta neki, és ily módon az ilyen tanítvány beavatása részleges maradt. Tehát most ebben a korszakban a Mesterek kegyesen megadják a Simrant és a Shabdba való beavatást is, mindkettőt egyidejűleg azért, hogy a tanítvány beavatása tökéletes lehessen, mert a megszabadulás csakis a dhun atmak Naamban van. Kabir Sahib volt az, aki különleges kegyet árasztott a Kedvesekre a Vaskorszakban, és akkortól adják a Mesterek a teljes beavatást.

Guru Arjan Dev Ji Maharaj idejéig minden tanítvány képes volt a saját fejlődését látni, amit elért a meditációjában. Minden tanítvány látta, hogy hol áll a meditációjában, és mennyit fejlődött. De az történt, hogy egyszer néhány satsangi egy családnál volt, akiknek meghalt a fiuk, és az összes családtag olyan keservesen kezdett el sírni emiatt, hogy a satsangik, akik ott voltak, nem bírták elviselni a sírásukat, és a meditációs erejüket arra használták, hogy a fiúba visszahozzák az életet. Amikor Guru Arjan Dev Ji Maharaj ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert tudjátok, hogy ez nem a mi Ösvényünk. Amilyen előrehaladást teszünk, vagy amilyen erőket szerzünk a meditáció által, azt nem szabad használnunk. Ahogy tegnap is mondtam, a csodák véghezvitele nagyon rossz karma. Ez a karma olyan nagyon rossz, és ebben a vaskorszakban követheti el ezt az ember, hogy ez egyike a legerőteljesebb karmáknak. A satsangiknak megmondtuk, hogy ne használják a természetfeletti erőiket, mert az Ösvényünk olyan, hogy nem bonyolódhatunk bele természetfeletti erőkbe. Nem szabad fitogtatni a csodatevést. A Mester azért jött el a világra, hogy megmentsen mindezektől az erőktől és csodáktól bennünket, és vissza kell vinnie bennünket vinni az Igaz Otthonba. Tehát amikor Guru Arjan Dev rájött, hogy milyen nagyon haragudott azokra a satsangikra, azóta fátyol borult a satsangik előrehaladására. Ezért nem tudjuk, hogy hol állunk, és hogy mennyire haladtunk előre.

Viszont azok az áhítatos tanítványok, akik a szívük mélyén nagyon erősek. és akikben biztos lehet a Mester, hogy nem fogják elvesztegetni a meditációjukat arra, hogy csodákat vigyenek véghez, vagy bármi ilyesmit fitogtassanak a világ előtt, a Mester az ilyeneknek megengedi, hogy lássák, mennyit haladtak előre, megengedi nekik, hogy lássák, hol állnak a meditációjukban. Ugyanakkor más emberek számára azzal együtt, hogy meditálnak és előrehaladnak, mivel a Mester nem biztos bennük és úgy tűnik, hogy esetleg rosszul használnák az erőiket, ha tudnának róluk, a Mester az ilyenekre fátylat borít, hogy ne tudják, mennyire haladtak előre a meditációjukban.

Kedveseim tudjuk, hogy akár még világi szinten is, ha egyes szülőknek van egy jó fiuk, akkor mindent megadnak neki, amijük csak van és dicsérik a fiukat, de ha olyan fiuk van, aki nem túl jó, akkor elrejtenek dolgokat előle. Tudjuk, hogy az olyan gyermekekért, akik nem értik meg az otthoni kötelességeiket és nem vesznek részt bennük, mennyit aggódnak a szüleik.

Amikor Amerikába vagy Dél-Amerikába, vagy bármelyik más országba megyek körútra, nagyon sok szülő jön, hogy találkozzon velem. Vannak emberek, akiknek a gyermekeik nagyon felelősek és vannak, akiké nem. A felelős gyermekek szülei, vagy azoknak a gyermekeknek a szülei, akik megváltoztak azután, hogy láttak engem, vagy eljöttek Satsangra, szeretettel jönnek hozzám, csak azért, hogy kifejezzék a hálájukat. Azt mondják: eljöttünk Hozzád, mert olyan jó hatást gyakoroltál a gyermekünkre, hogy megváltozott és most sokkal felelősségteljesebb. A szülők, akiknek a gyermekeik nem változtak, akik nem lettek felelősségteljesek, azok azt mondják nekem: a tanításaid és az ösvényed nagyon jó és hiszünk is benne, de meg kellene mondanod ennek a gyermeknek, hogy meg kell értenie a felelősségét az otthona iránt, és felelős személlyé kell válnia.

Kabir Sahib azt mondja, a Mester hibája és az Ő felelőssége az, ha a kutya rossz. A Mesterek mindig erőfeszítéseket tesznek, és mindig nagyon keményen dolgoznak azért, hogy tudassák a tanítványaikkal, meg kell javulniuk és felelőssé kell válniuk. De ha nem javulnak meg, akkor mit tehet a Mester? A Mester mindig azt mondja hogy olyan nagyon meg kell javulnod, olyan felelőssé kell válnod, hogy a többi körülötted lévő ember jöjjön rá, hogy te ilyen Mesterhez jársz. A körülötted lévő emberek számára láthatóvá kell válni a változásodnak, hogy rájöhessenek, hogy ilyen Mestered van.

A kérdésnek egy része az volt, hogy talán a Mester nem tartja elég értékesnek a tanítványt, vagy talán nincs itt a megfelelő idő, hogy a Mester az illetőnek a kegyelmét adja. Kedveseim, ez nem igaz! A Mester csakis azért adja meg nekünk a beavatást, mert méltók vagyunk rá, és a saját életimpulzusát adja át nekünk a beavatáskor. Amikor a satsangi önmagába lép, csak akkor látja a saját szemével azt, hogy milyen nagyon küzdött érte a Mester, és hogy mennyi nehézségen kellett a Mesternek átmenni őmiatta!